Vita volt róla, hogy ki kezdte el: Napóleon? Bismarck? A francia forradalmárok? Az 1848-as forradalmárok? A reakciósok és monarchisták? Metternich? Talleyrand? Garibaldi? Fichte? Wagner? XIV. Lajos? De bármilyen messzire mentek is vissza, a felvilágosodás tiszta szellemével viaskodó nacionalizmus démona ötlött a háború politikai túlélőinek szemébe. Eme alapító mítosz eredményeként az európai integrációt egy dimenzióban képzelték el mint egy parancsnoki központból diktált egyre növekvő egység folyamatát. A központi hatalom bárminő növekedése csak a nemzeti hatalom rovására mehetett végbe.
Más szóval irányt szabtak az európai politikai folyamatnak. Ezt az irányt nem az európai emberek választották, és valahányszor megadatik nekik, hogy szavazzanak róla, elvetik. – Így aztán az ellenérdekeltek mindent megtesznek, nehogy többé szavazásra kerülhessen sor. A folyamat mindig a központosítás, a felülről meghozott rendeletek, a szavazás nélkül kinevezett bürokraták és bírák diktatúrája, a választott parlamentek által hozott törvények eltörlése, a nép kizárásával megfogalmazott alkotmányszerű szerződések felé mozdul. A jelenlegi adósságválságban az európai elit – amelyet nagyrészt a francia és német kormányzó körök alkotnak – jogot formált arra, hogy Görögország és Olaszország választott kormányát elmozdítsa, és az engedelmes apparatcsikok közül hűséges csatlósokat ültessen a helyükre. Eközben Magyarországot folyamatosan provokatív kérdésekkel támadják és vizsgálatokkal fenyegetik, amiért saját törvényeket mert hozni olyan dolgokról, amelyeket az európai politikai osztály hallgatólagosan a saját döntéskörébe vont. Ily módon a folyamat mindig a birodalmi kormányzás felé halad, teljesen világossá téve, hogy a nemzeti önállóság nem a felvilágosodással, hanem a birodalomba tagozódással ellentétes. És ennek egyetlen dolog állhatja útját: Európa népeinek nemzeti érzése.
Angolként és a római civilizáció kedvelőjeként én nem vagyok eleve birodalomellenes. Fontos azonban a birodalom rossz formáját a jótól megkülönböztetnünk és felismernünk, miféle birodalommal van dolgunk. Szerintem a jó fajta birodalom a civilizáció és a törvény védőernyője alatt megőrzi a helyi kötődéseket és szokásokat, a rossz pedig törvény nélküli központosított hatalom révén megróbálja kioltani a helyi szokásokat és más kötődéseket. Az Európai Unió részben ilyen, részben olyan, de van egy alapvető hibája: az, hogy soha nem próbálta elfogadtatni magát Európa népeivel. Véleményem szerint Európa mindig is nemzetállamok civilizációja volt; ezek sajátos prepolitikai kötődésen alapulnak, amely a kormányzás rendjében a területet és a szokást előbbre helyezi, mint a vallást és a dinasztiát. Ezért, ha módjuk van rá, Európa népei kötődéseiket eszerint fejezik ki. Amennyiben van feltétel nélküli kötődésük – amely hovatartozásukat, nem pedig beleegyezésüket fejezi ki –, az nemzeti kötődés.
Európában a politikai osztály nem szereti ezt, démonizálta hát a nemzeti érzelmek közvetlen kifejezését. Aki Jeanne d'Arcot és a le pays réelt[1], a sceptred isle-t[2] és Szent Györgyöt, Lemminkäinen sötét erdeit és a bennük vándorló ,,igaz finneket" emlegeti, rögtön fasisztának, rasszistának és szélsőségesnek nyilváníttatik. Az ilyen megbélyegzésnek egész liturgiája van, amelyet szerte Európában gyakorol egy politikai osztály, amely gyűlöli az egyszerű hűséget, miközben rajta élősködik. Az utóbbi években Magyarország különösen kedvelt céltáblájukká vált. Ennek természetesen a magyar történelemben külön okai vannak; ezekre nem kell senkit emlékeztetnem. De az európai elitet nem ez mozgatja. A mostani magyar kormány, azzal, hogy épít a nemzeti hovatartozásra és a nemzeti érzelmekre, erős és szigorú szemrehányást váltott ki az Európai Unióból, tekintet nélkül arra, hogy van-e bármi egyéb alapja a szemrehányásnak.
Másrészt azonban a legtöbb európai számára a nemzeti érzés az egyetlen együtt átélhető és átélt késztetés, amely a közös ügyért hozott áldozatot igazolja – az egyetlen kötelezettség forrása a közszférában, amely nem adásvételre vonatkozik. Szavazáskor az emberek nemcsak saját zsebükre gondolnak, hanem közös identitásukat is védik a zsákmányszerzőktől, akik azt a közvagyont is próbálják kifosztani, amelyhez nincs közük. Philip Bobbitt szerint az európai nemzetek háborújának fő eredménye az volt, hogy a nemzetállam helyébe egy ,,piacállam" lépett – ez olyan cégként képzelendő el, amely jogokat ajánl kötelességekért cserébe, és szabadon csatlakozhatnak hozzá, vagy ki is maradhatnak belőle. (Lásd The Shield of Achilles.)[3] Ha ez igaz volna, akkor a nemzet mint önazonosság-képző közösség elvesztette volna vezető szerepét a politikai kötődés megválasztásában. A politikai kötődés világából teljességgel át is léptünk volna az önérdekű alkuk birodalmába, amelyben áldozatokat többé nem fogadnak el, és talán nincs is szükség rájuk. De ha a jelenlegi válságból mást nem is, azt megtanulhattuk, hogy áldozatvállaló képesség nélkül nincs életképes közösség, és ha szorul a kapca, a politikusok áldozatokat várnak el tőlünk.
Az iszlám hívei világosan tudtunkra adták, hogy a nemzet nem mindenki számára a lojalitás legfőbb tárgya. Sayyid Qutbnak, az egyiptomi Muzulmán Testvériség 1950-es–60-as évekbeli vezetőjének a követői úgy vélik, hogy a hűség egy nemzethez a bálványimádás egy formája, és hűséggel egyedül Allahnak tartozunk. Közvetlen kapcsolat van ezen eszmék és a között, hogy a közel-keleti országok az Ottomán Birodalom bukása és nemzetállamokra való felosztása óta nem képesek stabilitásra. Az európai nemzetek mindig teljes szívükből ellene voltak az effajta teokratikus abszolutizmusnak, és a vesztfáliai békében szilárdan el is utasították. Európának az a problémája, hogy a területi törvényhozás az ezt követő századok során olyan érzelmeket ültetett el bennük, amelyek semmiféle birodalmi törekvéshez nem illenek. Modern demokratikus kormányzás alatt az emberek önérdekükön kívül csak a nemzetük keretében hajlandók gondolkodni. Így az új birodalmi terv ellentétben áll az egyetlen érzelemforrással, amelyből alkalmasint legitimitást meríthetne. A nemzetállamok nem egyformán stabilak, demokratikusak és szabadok, és nem egyformán jogállamok. De egyedül ők késztetik engedelmességre az európaiakat, és nélkülük az unió gépezete is tehetetlen. A nemzeti felelősségkörnek egy távoli bürokráciához rendelésével a mostani válságban az unió masinériája zavarodott tehetetlenségre ítéli az embereket.
Ezt a közös pénz ügye mutatja világosan. Az ,,eurózóna" népei vagy akartak eurót vagy nem. A Mediterráneum sok politikusa azonban rögtön rájött, hogy az euró az államadósság növelésére használható. Görögországra nyilvánvalóan igaz ez. Euróban kibocsátott kötvények az északi gazdaságok erejéből és stabilitásából merítve biztos fogadásnak tűntek olyan befektetők szemében, akik drachmában kibocsátott kötvényekből álmukban sem vennének. És a görögök nem bánták, hiszen senki nem figyelmeztette őket, hogy nagy ára lesz ennek – amelyet a nemzet fizet meg –, mihelyt az eurózóna felbomlik, ami bizonyosra vehető. Most, hogy a számadás napja közeleg, az embereknek szerte a kontinensen nehéz időkre kell felkészülniük. Válságban az emberek ,,leltárt készítenek", ami azt jelenti, hogy társadalmi kötődésük elsődleges forrásának védelmére vonulnak vissza. Nem tudatosan teszik ezt, de teszik, és a politikusok hiába próbálják ezt a megdézsmált vagyonú népek ,,szélsőségességének" bélyegezni; ez csupán tovább mérgesíti őket. Szerencsétlen szituáció ez, mert nincs olyan nemzeteken átívelő Európa-eszme, amelyre egy politikus mint a ragaszkodás tárgyára hivatkozhatna a nemzetállam határain kívül. A fél évszázados béke és virágzás az európai kultúrák örökségéből élt, anélkül, hogy megújította volna. Egy európai politikus csaknem képtelen az európai civilizációra utalni, amikor forrása – a keresztény vallás – ki van tiltva a hivatalos iratokból, és az európai bíróságok nyiltan semmibe veszik. Az Európai Bizottságnak a ,,nacionalista" magyar kormány elleni mostani támadásai részben a magyarok új alkotmányát veszik célba, amely preambulumában a magyarságot ,,keresztény nemzetnek" írja le; ez két olyan szó, amelyet kitiltottak a hivatalos európai szókincsből. És ha megnézzük az európai bíróságok ítéleteit, főleg az emberi jogi bíróságéit, szisztematikus részrehajlást találunk a kereszténység és a keresztények ellen, ami csakis az Európai Terv ideológiai alapvetéseivel magyarázható.
Az alkotmányos egyezményekben hasonlóképp kifejezésre jut, hogy nem kedveznek a keresztény hitnek, sem a belőle fakadó erkölcsnek. A ,,kisebbségek kultuszát" felülről erőltették Európára, hogy a népein torolják meg európaiságukat. Ez a hivatalos multikulturalizmus semmit nem tett azért, hogy a bevándorlók közösségeit új környezetükkel összebékítse; helyette megsemmisített egy csomó olyan dolgot, ami bizalmat és örömet vitt az európai nemzeti kultúrákba, és egy rosszkedvű materializmus kedvéért megtagadta a keresztény hitet.
A hivatalos multikulturalizmus eredménye valójában kulturális vakság – képtelenség arra, hogy a valódi kulturális kiválóságot felismerjék, amely szerte az európai kontinensen létezik, és a nemzetállami szokásokban és történelemben gyökeredzik. Ha az euró megalkotói a nemzeti kultúrákat kellően figyelembe vették volna, rájöhettek volna, hogy ha Görögországban és Németországban ugyanazt a valutát vezetik be, az Görögországot arra fogja bátorítani, hogy adósságát Németországra terhelje át, hiszen minél messzebb a hitelező, annál kevésbé szorít a visszafizetés kötelme. Felismerhették volna, hogy törvény, kötelezettség és szuverenitás nem ugyanazt jelenti a Földközi- és a Balti-tenger partján, és egy kleptokratikus kormányokhoz szokott társadalomban a legtisztességesebb kiút a gazdasági válságból a leértékelés útja, vagyis mindekitől egyenlően lopni. És rájöttek volna, hogy ha Görögországban és Németországban mégis ugyanazt a valutát erőltetik, ezzel a kölcsönös harag magvát vetik el.
Miért nem tudták mindezt az euró feltalálói? A válaszra az Európai Terv mélyén lelhetünk rá. Az eurokraták egyszerűen képtelenek a kulturális tények felismerésére. Ha megengednék maguknak, hogy a kultúrát észrevegyék, rá kellene jönniük arra is, hogy a Terv megvalósíthatatlan. Ez nem volna olyan nagy baj, ha tudnák, mit tegyenek helyette. Csakhogy a radikális tervekhez, amelyeknek a kommunizmus az őstípusa, általában nem szoktak B változatot kieszelni, és így van ez most is. Így aztán összeomlásra van ítélve, és az összeomlás során magával fogja rántani kontinensünket. Eközben a politikai osztály, mélységes képmutatását körülbástyázva, a végeken csatározik a valóság ismétlődő rohamai ellen.
Tehát úgy kell tennünk, mintha a földrészünk protestáns északi és katolikus és ortodox déli része közötti rég ismert különbség gazdaságilag nem volna lényeges. Minthogy ez kulturális tény, nem szabad észrevenni, bár Weber gazdaságtörténete (beismert túlzással) központi jelentőséget tulajdonít neki. A britek és a dánok elidegenítése árán a szokásjog és a Code Napoléon kultúrája közti különbséget is el szokták hanyagolni, pedig számukra a törvény mindig is inkább társadalmi, mint politikai termék volt. A római és az ottomán jogi hagyományok eltérését félresöprik, csakúgy, mint azt a különbséget, hogy némely országokban a törvény biztos lábakon áll, és a bírák megvesztegethetetlenek, másutt viszont a törvény csupán a vesztegetés utolsó állomása. A munkaidő és -intenzitásbeli, valamint a munka és a pihenés egyensúlyában meglevő különbségeket, amelyek pedig minden közösség lényegi jellemzői, mert ezek határozzák meg, hogyan gazdálkodik az idővel, elhanyagolják, vagy értelmetlen központi rendelkezésekbe foglalják. Mindaz, ami a magyarok sajátos tapasztalata – a trianoni szerződés okozta megrázkódtatás, amely határokat vont magyarok közé, a tengertől elzárt föld kultúrája, a soha igazán meg nem telepedett nagyszámú roma, az iszlám uralom elleni harc nyomai – mindez szintén nem számít. És mindent egységesítenek azok a félelmetes törvényszékek – az Európai Unió Bírósága és az Emberi Jogok Európai Bírósága –, amelyek választás nélkül kinevezett bíráin soha nem kérik számon ítéleteiket, és akiknek a ,,diszkriminációellenessége" és az ,,egyre szorosabb uniót" célzó programja hivatott eltörölni a helyi kötődések nyomait, a családerkölcsöt és a hagyományos életvitelt. Nem meglepő, ha az ilyen fokú képmutatásra épített birodalom nem tartós.
Én úgy látom, hogy Európát csak Charles de Gaulle tervét föltámasztva, a nemzetek Európájának megvalósításával menthetjük meg, amelyet egykor Jean Monnet hatásosan meghiúsított. Nem lesz könnyű 180 000 oldalnyi szabály és rendelkezés hálójából kibontakozni – ennyi az acquis communautaire anyaga –, és nem lesz könnyű az európai bíróságok szerepét és struktúraját és az európai intézmények feladatkörét sem újradefiniálni. De abban lesz legnehezebb egyezségre jutni, hogy mit is jelent a nemzeti szuverenitás. Pontosabban: mit jelent majd a szuverenitás az Európai Unió után? Brit konzervatív politikusok gyakran beszélnek a hatáskörök Brüsszeltől való visszavételéről, mintha ezek a hatáskörök nem változtak volna meg a fogságban, és mintha könnyen megszelidíthetők lennének hazahozataluk után. Ez olyan, mintha Menelaosz azt hinné, hogy mükénéi otthonában az élet visszatérhetne a Heléna elrablása előtti békés kerékvágásba, mihelyt győztesen hazatér Trójából, mögötte az engedelmesen bandukoló visszavett Helénával.
Emlékezzünk rá: az európai civilizáció azzal indította el a felvilágosodáshoz vezető fejlődést, hogy a csírázó politikai, nem pedig a vallási kötődések szerint rendezkedett be. A nemzeti eszme nem ellensége, hanem szükséges előfeltétele a felvilágosodásnak. A nemzethez való hűség mellett a családi, törzsi és hitbéli lojalitás jelentéktelenné válik; a polgár látóterében a hazaszeretet fókuszába nem egy személy vagy csoport, hanem egy ország kerül. Az országot a területe, története, kultúrája és törvényei definiálják: mindaz, ami miénkké teszi ezt a területet. A terület a XIX. században előlép a vallás, a törzsiség és a dinasztia mögül a nacionalista művészetben és irodalomban is. A magukra ébredő nemzetek himnuszát nemzeti fohászként képzelték el, mint Sibelius Finlandiáját vagy a nemhivatalos angol himnuszt, a ,,Land of Hope and Glory"-t.
A felvilágosodás röviden szólva határokat jelent. Tüntesd el a határokat, és az emberek hovatartozás és törvény helyett törzs, faj és vallás alapján kezdik magukat azonosítani. A nemzet egyben ország is, és megszerzésének elbeszélése is hozzá tartozik. A területi kötődés eme formája tette képessé a nyugati demokráciákban élő embereket arra, hogy a hitbeli gyökeres különbségek ellenére családi, rokoni kötődések és a kölcsönös szolidaritás ősi hagyománya híján is egymás mellett éljenek, egymás állampolgári jogait tiszteletben tartva. Mert a területi kötődés megalapoz egy polgári hazafiságot, amely az intézményeket és a törvényeket közös tulajdonnak ismeri el, és kiterjeszti áldását azokra is, akik a társadalmi szerződésbe kívülről léptek be. Az ember nem tud egy törzsbe, családba vagy hitvilágba bevándorolni; de egy országba igen, feltéve, ha betartja azokat a szabályokat, amelyek otthonná teszik az országot.
A nemzeti kötődést a világon nem mindenütt ismerik. Vegyük Szomáliát. Szomáliát néha ,,sikerületlen államnak" mondják, mert nincs olyan központi kormánya, amely a nép egésze nevében tudna döntést hozni, vagy bárminő törvényes rendet tudna teremteni. De az igazi baj vele az, hogy sikerületlen nemzet lakja. Itt soha nem fejlődött ki egy világi, területi, törvénytisztelő szuverenitás, amely a versengő gyülevész törzsek és családok földjén nemzetállamot teremt.
Ugyanez igaz sok más országra, amelyben az iszlám az uralkodó vallás. Az ilyen országok, még ha államként működnek is, mint Pakisztán, nemzetként gyakran sikerületlenek. Úgy tűnik, ezek nem teremtenek olyan ragaszkodást földjükhöz, amely révén különféle hitű, származású és különböző törzsekhez tartozó emberek békésen élhetnek egymás mellett, és vállvetve harcolhatnak közös hazájukért. Inkább egymás ellen harcolnak a haza birtoklásáért, mintsem hogy erejüket egyesítve védenék. És közelmúltjuk történelme elgodolkodtathat bennünket, vajon nincsen-e végül is mély ellentét a közösség iszlám felfogása és a mi felfogásunk között, amely nemzetiszuverenitás-fogalmunkat táplálja. Lehet, hogy a nemzetállam iszlámellenes fogalom. Mindenesetre Sayyid Qutb ezt igyekezett elhitetni velünk. Hírhedt szavai szerint ,,a Korán árnyékában" élve Istennek veted alá magad, nem a halandóknak. És minden kisszerű fennhatóságot, beleértve a területi alapúakat, minden szokást és ember alkotta törvényt eltöröl a Mindenható hatalma. (Fi zilâl al-qur'ân.) Khomeini ajatollah ugyanezt fejezte ki, amikor a hazaszeretet pogány szokásként vetette el.
Ez a megállapítás persze a mai Közel-Keletre vonatkozik, ahol a nagy iszlám birodalom nemzetállamokra szabdalt utódait találjuk. A határokat kevés kivételtől eltekintve az 1917-es Sykes–Picot-megegyezés értelmében a nyugati hatalmak – Nagy-Britannia és Franciaország – húzták meg. Aligha meglepő, hogy például Iraknak nemzetállami létében ilyen viszontagságos a története, hiszen lökésszerűen lett állam, de soha nem lett nemzet. Meglehet, hogy egyszer az iraki kurdok, szunnita arabok és síiták majd mind irakiaknak látják magukat. De ez az egység törékeny lesz, osztódásra kész, és bármilyen konfliktusban e három csoport egymással szemben határozza meg a helyét. Az biztos, hogy egyedül a kurdok fejlesztettek ki nemzettudatot, mégpedig azzal az állammal szemben, amelyben élnek. Ami a síitákat illeti, vallásukhoz való hűségük az elsődleges, és viharos időkben a síizmus hazáját, Iránt tekintik példaképüknek. Ma annak vagyunk tanúi, hogy Szíriában omlott össze a polgári rend, amely soha nem volt nemzetállam, de ahol egy kisebbségi szekta, az alaviták birtokolják a fő hatalmi központokat, legitimitásukat Libanonnal és Izraellel szembeni agresszív területi követelésekkel támasztva alá. A jelenlegi polgárháború szekták közötti háborúvá fajul, s ennek a keresztények a fő áldozatai.
Az iszlám és a modernitás nehéz kérdése túl messze visz bennünket tárgyunktól; annyit jegyezzünk meg, hogy a törzsi és vallási kötődés az iszlám gondolkodásmód számára mindig fontosabb volt, mint a szuverenitás,
és a nemezetek ki nem alakulása a Közel-Keleten részben ezzel magyarázható; mint ahogy az is, hogy ahol Európával régóta kereskedő jelentős keresztény kisebbség él, mint Libanonban és Egyiptomban, a kezdetleges nemzeti keretek már kialakultak.
Fontosabb, hogy Európában kétségkívül a keresztény uralom hosszú századai alatt vetették meg a nemzethez tartozás alapjait mint a hitbeli és a családi kötődésnél fontosabb kötődést, amelyre világi törvénykezés és állampolgári rend épülhetett. Paradoxonnak tűnhet, hogy egy vallást nevezünk meg mint a világi kormányzás kifejlődését siettető fő erőt. De emlékeznünk kell a kereszténység világra jövetelének sajátságos körülményeire. A zsidók zárt közösséget alkottak, a vallási törvények szoros hálója tartotta egybe őket, de azok a törvények, amelyekkel Rómából kormányozták őket, semmiféle istenre nem hivatkoztak, s így olyan ideális állampolgárságnak adtak keretet, amilyenre csak vágyhatott a birodalom minden szabad alattvalója.
Krisztus ellentétbe került a zsidók törvényértelmezésével, s általános rokonszenvet érzett a világi kormányzás eszméjével – innen az adógarasról szóló példabeszéd híres szavai: add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. A keresztény hitet Szent Pál alakította a birodalomban élő közösségek számára, akik csupán szabadon akarták gyakorolni vallásukat, és nem akartak a világi hatalmakkal összetűzni. Ezt fejezi ki az, hogy ,,a mely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek" (A rómaiakhoz, 13.). A kettős hűség eszméje tovább élt Constantinus után is; I. Gelasius pápa a VI. században erősítette meg a két kardról szóló tanításban. Ezeket az emberiség az állam, illetve az egyén lelkének védelmére kapja. A korai Egyház tehát határozottan jóváhagyta a világi törvényeket, és ez szabott irányt Európa későbbi fejlődésének és – a reformáció és a felvilágosodás közbejöttével – a Nyugaton ma elterjedt tisztán területi törvénykezés kialakulásának is.
Kontinensünk történetéből teljesen világos, hogy a szolidaritás új formái – jórészt a keresztény örökségnek köszönhetően – annak a feltevésnek az alapján alakultak ki, hogy a legitimáció ember alkotta, nem pedig Isten adta eredmény. A nemzetek a kezdetleges politikai rend azon formáiból emelkedtek ki, amelyek magukban hordozták a szuverén kormányzást legitimáló elveket. A felvilágosodás politikai bölcselői, mint Locke és Rousseau, megpróbálták a legitimizálódás folyamatát egy társadalmi szerződés skatulyájába tenni, amely szerint a társadalom tagjai beleegyeznek, hogy egy bizonyos módon kormányozzák őket, és ennek fejében lemondanak természtes állapotukról. De nyilvánvaló, hogy ha az emberek összeülnek egy egyesülési szerződést megbeszélni, ezt azért tehetik, mert már összetartoznak, már tudják, hogy mindegyikük jóléte függ az összesnek a cselekedeteitől. Bármilyen szigorú legyen azonban egy szerződés, legfeljebb csak feltételes kötelezettséget állapíthat meg, a politikai rend viszont végső soron egy feltétlen összetevőn nyugszik, mint a házasság vagy a család. Ilyen feltétlen elem nélkül egyetlen közösség sem él túl egy valóságos válságot.
Ezért a társadalmi szerződés olyan kormányt teremt, amely megvédi és állandóvá teszi a szerződést megelőző és lehetővé tevő szövetséget. A szövetséget a történelem és a terület alakítja ki az ezekből keletkező formák, nevezetesen a nyelv és a szokásos törvény- és vallástisztelet segítségével. Így gondolkodva a vallás gyakorlása több tényező egyikévé, a törvény tárgyává fokozódik le, ahelyett, hogy forrása lenne. Ez szerintem az európai civilizáció nagy eredménye: ember alkotta törvényt helyezni a központba, alárendelve minden társulást, beleértve a vallásiakat is, a világi törvénykezés kívánalmainak; mindezt az után, hogy megalapítottuk azon intézményeket, amelyek révén a törvény a társadalom változásaihoz igazítható, ahelyett, hogy rég nyomtalanul elmúlt körülmények között kinyilatkoztatott ,,örök" igazságokat sütnénk ki.
Az így elképzelt törvény azonban területhez kötött, tehát nemzeti. Ez rögzíti a határokat, amelyeken a rendelkezés érvénye nem terjed túl. Az e területen kívülről jövő jogi igényeket keményen vissza szokták utasítani, amint Anglia történetéből vagy a korona és a pápaság vitájából tudhatjuk, s ez döntő szerepet játszott Európa számos nemzetállamának létrejöttében. Amikor azt javasolják, hogy a corpus iuris alapján meg kellene engedni az európai bíróságoknak, hogy brit polgárok ellen bűnvádi eljárást indítsanak, és ki kellene adni őket, hogy ügyüket ott tárgyalhassák, ahol legkényelmesebb, aligha meglepő, hogy a britek felháborodnak. Az ő fogalmuk szerint a jog szokásjog (common law), amely nem engedi meg a tárgyalás nélküli határozatlan idejű fogvatartást, és amelynek tekintélye azon nyugszik, hogy honi törvény, amelyet az Angol Korona szuverén területén előforduló esetekből szűrtek le. A törvénynek a területhez kötése nem önkényes korlát, hiszen nincsen univerzális jogalkotás, amelyből a helyi jogalkotás megkötésekkel levezethető volna. Az európai tapasztalat által definiált törvénynek ez a leglényegesebb vonása. Örökölt jogfelfogásunk szerint a törvény a konfliktusrendezés, az intézményalapítás, a jogszolgáltatás és a kötelességkirovás kísérleteiből keletkezett, olyan emberek számára, akik szomszédként vannak egymáshoz kötve. A jogot, ahogyan ma ismerjük, a helyi szükségnek megfelelően alkották meg, és viseli is a hely történetének bélyegét. (Nyilvánvalóan nem olyan, mint a Shari'ah vagy akár a sztoikusok és az egyetemes Egyház természetjoga.)
Így nem csupán az Európai Birodalom létesítésének kísérlete van kudarcra ítélve, ha törvényei nem a nemzeti hovatartozásból merítik tekintélyüket. Valószínű, hogy az állami törvények tekintélyét is aláássák vele Európában. Már a társadalmi szerződés XVIII. századi elméleteiben is van egy vágyvezérelt gondolat az emberi természetről: azt hitték, hogy az emberek át tudják úgy rendezni kötelezettségeiket, hogy ne legyenek tekintettel vonzódásaikra, s így a történelmileg létrejött esetleges kötelékeket kiküszöbölve elvontan ki tudják mérni jogaikat és kötelességeiket. A francia forradalmárok így kezdték magukhoz ragadni a hatalmat az Emberi és állampolgári jogok deklarációjának megfogalmazásával, amely elsöpri az önkényes történelmi viszonyokat, és az Észt emeli arra a trónra, amelyet addig egy halandó ember foglalt el, véletlenül, öröklés folytán. De a Deklaráció után heteken belül már a Nemzet, a Patrie nevében kormányozták az országot, a régi esetleges társulást megszólítva – másképp ugyan, de (szerintem) sokkal veszélyesebb módon –, hogy kitöltsék az űrt, amely emberek rononszenvében a hagyományos kötődések, a vallási gyakorlat eltörlésével keletkezett, és engedve annak a ténynek, hogy az emberek szomszédsági viszonyait nem lehet megváltoztatni. Ez utóbbira Burke világított rá, emlékeztetve olvasóit, hogy az emberek véletlenszerűen, nem tudatosan vetődnek együvé, és szeretetük tárgyát sem döntéseik, hanem a körülmények határozzák meg. A közelség, nem pedig az ésszerűség a közönséges jóérzés alapja. Ha ezt a gondolatot komolyan vesszük, mindjárt rájövünk, hogy a területi formájú társulások nyújtják a legjobb biztosítékot a megosztó ideológiákkal szemben. Éppen a nemzeti kötődés az, ami megakadályozhatja, hogy a ,,szélsőségesség" felülkerekedjék az átlag lelkiismereten.
Ezért kell a hazaszeretetet, a megegyezéses mai kormányzás sine qua non-ját, megkülönböztetnünk a nacionalizmustól, amely harcias ideológia lévén a kományzás forrását magasabb szinten keresi, mint a szomszédok közti megállapodások gyakorlata. A nacionalizmus megpróbál a szokásos szomszédi kötődésre rátelepíteni valamit, ami a vallásosságra hasonlít – olyan kötődést, amely doktrínán és elkötelezettségen alapul. A közönséges nemzeti kötődés ezzel szemben a megegyezések mellékterméke. Azért keletkezhet, mert az emberek képesek vitáikat megoldani, együttesen fellépni, együttműködni, együtt ünnepelni és imádkozni, és ez megpecsételi kötődésüket anélkül, hogy doktrínává tenné. Az egyszerű emberek bizonyosan így élnek, és innen ered, ami a legjobb az emberi társadalomban: az tundniillik, hogy megérint bennünket, ami a körülöttünk történik, idomulunk hozzá, és a békés társulás útját sajátunknak érezzük, ami helyes is, hiszen valóban a miénk, és mert összekovácsol az előttünk járókkal és azokkal, akiknek mi tapossuk ki az utat. Ebből a szemszögből a nemzeti érzések nemcsak természetesek, de törvénytiszteletre is késztetnek. Előhívják a társadalomból a szeretet forrásait, és időtálló szokásokban adják tovább ezt a szeretetet; ez megegyezésre, kiegyensúlyozottságra és a változó életviszonyokhoz való alkalmazkodásra tanítja a közösséget.
Háború idején a nemzeti érzések késztetik hathatósan az embereket az önvédelemre. De békeidőben is lényegesek. Ezt látjuk ma Európában, amint a kormányzati adósság válsága érinteni kezdi az egyszerű emberek életét. A kormányok a közjó érdekében várnak áldozatokat polgáraiktól. Nem azt kérik, hogy ,,Európáért" hozzanak áldozatot, még kevésbé az Európai Unióért. Ha ilyen nyelvet használnának, kénytelenek lennének elismerni, hogy Európa nem az a bürokratikus gépezet, amely csekély legitimációjukat rájuk ruházta, hanem lelki örökség, amelyet a gépezet megpróbált kiirtani. Így kérni csak a nemzeti érzésekre hivatkozva tudnak. Arról beszélnek, hogy a közösségünk érdekében kell összetartanunk, és minduntalan az esendő emberi szeretetre utalnak, hiszen le kell valamiről mondanunk a mások kedvéért – pedig a szociáldemokraták nem ezt a beállítottságot szokták serkenteni. Nem a nacionalizmus, hanem a kötődés nyelvén beszélnek, ami egészen más dolog. Az európai válságra adott válaszukból kiderül, hogy a nemzetállam nem a probléma, hanem a megoldás – ebben rejlik az az egyetlen indíték, amelyre a politikusok ma is támaszkodhatnak, amikor az Európai Terv hatásai végre kontinensszerte érezhetővé válnak.
Befejezésül mondanom kell valamit Magyarország mai helyzetéről, már amennyire értem, és a nemzeteszme érvényéről a magyarok számára. Hogy Magyarország esete speciális, az nyilvánvaló. A magyar nyelv egy olyan nyelvcsoport elszigetelt maradványa, amely az indo-európai vándorlások során nagyrészt kihalt, és alig van köze a környékbeli nyelvekhez, ha egyáltalán van. Így nyelvük miatt az iskolázatlan egyszerű magyarok el vannak szigetelve közvetlen szomszédaiktól. Egymástól is elszigetelték őket területüknek az első világháború utáni erőszakos felosztásával. A még birtokolt maradék területen a nagylétszámú roma kisebbséggel osztoznak, akiknek rendezetlen viszonyai gyakran haragot váltanak ki szomszédaikból, de akiknek az ügye feltétlen támogatást élvez a külvilágban. A náci megszállást túlélő zsidó kisebbség a kommunisták alatt további üldözést szenvedett el, ma viszont cselekszik azért, hogy felhívja jelenlétére a figyelmet. A budapesti értelmiségben sok a zsidó, és a Soros birodalom körüli kiterjedt hálózathoz tartozik. Ezen hálózatból sokan joggal gyanakodnak a nacionalizmusra, tekintik a nacionalizmust a XX. századi közép-európai tragédia fő okának, de nem különböztetik meg a nacionalizmust a nemzethez való olyan ragaszkodástól, amelyet ebben az előadásban védelmembe vettem. A világ tudomása szerint az őshonos antiszemitizmus is hat a magyarországi társadalomban és politikában, és ez akadályozza, hogy közös nemzeti kötődés alakuljon ki magyar származásúak és zsidók között.
Ennyit a kollektív prepolitikai kötődés itteni akadályairól, teljesség nélkül. Az Európai Unió olyan állampolgárság-eszmét kínál fel, amely valójában a sehová tartozásé. Biztatja az embereket, hogy hagyják ott hazájukat, és máshol telepedjenek le az unióban. Ám akik elköltöznek, azok nyilvánvalóan az iskolázottak, akiknek a távozta tanároktól, orvosoktól, jogászoktól fosztja meg az országot, anélkül, hogy volna, aki a helyükre lépjen. Az EU ugyancsak bátorítja a földeladást külföldieknek, ily módon egy nem ott lakó birtokos osztályt építve, amelynek nem személyes érdeke a vidéki élet szépsége és erkölcsi rendje, és amelynek számára a föld csupán hasznos befektetés. Ez máris és a jövőben is olyan feszültséget gerjeszt, amelyet csak szilárd politikai akarattal lehet feloldani.
Bizony a nemzetnek nincs alternatívája. A budapesti kormány legitimitást csak alulról, attól a néptől várhat, amelynek egysége és önazonossága kormányzati munkájában kifejeződik. Ezt a legitimitást minden kormánynak örökölnie kell, legyen jobb- vagy baloldali, többségi vagy kisebbségi. Ezt nem helyettesítheti érdekkörök lojalitása, a vidék népét Budapestről megrovó állásfoglalás, sem pedig a városi árulók ellen a tősgyökeres vidékiek által kiadott kiáltvány. A választók körét területileg kell tagolni, hiszen a törvénykezés területi, nem pedig vallási vagy etnikai alapú. Ennek alternatívája a megosztottság, olyan etnikai vagy pártos érdekcsoportok küzdelme, amelyek nem mindenki érdekében kormányoznak, hanem a maguk számára fosztogatják a közvagyont. Nem akarok megjegyzéseket tenni a létező magyarországi pártokra vagy szóba hozni, hogy bármelyikük is a közjó kötelező gondozása helyett zsákmányszerzésre használta volna a kormányzást. De azt tudom, hogy mindaddig, míg a kormányzati intézményekben a magyarok nem az ország, hanem valamilyen párt megtestesítőjét látják, a kormány legitimációhiánytól fog szenvedni. Így könnyen elvesztegetheti az EU-val szembeni előnyét a magyar nép bizalmáért folytatott küzdelemben.
Lovas Rezső fordítása
[1] Az ,,igazi ország". Charles Maurras (1868–1952) fogalmai szerint Franciaország valósághoz kötődő része a jogi értelemben vett országgal (pays légal) szemben.
[2] Anglia, Shakespeare II. Richardjának szavai szerint.
[3] Philip Bobbit: The Shield of Achilles: War, Peace, and the Course of History (Alfred A. Knopf, Westminster, Maryland, 2002)
_________________________________________________________
The Need for Nations
The project of European integration, advanced by politicians and elites of defeated nations in the wake of the Second World War, was founded on the belief that nationhood and national self-determination were the prime causes of the wars that had ruined Europe. There were disputes as to who started it: Napoleon? Bismarck? The French Revolutionaries? The Revolutionaries of 1848? The Reactionaries and Monarchists? Metternich? Talleyrand? Garibaldi? Fichte? Wagner? Louis XIV? But, however far back you went, in the eyes of the post-war political survivors, you came across the demon of nationalism, locked in conflict with the pure spirit of Enlightenment. As a result of this founding myth European integration was conceived in one-dimensional terms, as a process of ever-increasing unity, under a centralised structure of command. Each increase in central power was to be matched by a diminution of national power.
In other words, the political process in Europe was to be endowed with a direction. It is not a direction that the people of Europe have chosen, and every time they are given the chance to vote they reject it – hence everything is done to ensure that they never have the chance to vote. The process moves always towards centralisation, top-down control, dictatorship by unelected bureaucrats and judges, cancellation of laws passed by elected parliaments, constitutional treaties framed without any input whatsoever from the people. In the current debt crisis the European elite – composed largely of the governing circles in France and Germany – has assumed the right to depose the elected governments of Greece and Italy, and to impose their own henchmen, chosen from the ranks of obedient apparatchiks. Meanwhile Hungary is constantly assailed with provocative questions and threats of investigation, for having dared to pass its own laws about matters in which the European political class has tacitly assumed sovereignty. In this way, the process is moving always towards imperial government, making very clear that the opposite of nationhood is not Enlightenment but Empire. And only one thing stands opposed to this result, and that is the national sentiments of the European people.
As an Englishman and a lover of the civilisation of Rome I am not opposed to Empire. But it is important to recognise what it involves and to distinguish the good from the bad forms of it. In my view the good forms serve to protect local loyalties and customs under a canopy of civilisation and law; the bad forms try to extinguish local customs and rival loyalties and to replace them by a lawless and centralised power. The European Union has elements of both arrangements: but it suffers from one overwhelming defect, which is that it has never persuaded the people of Europe to accept it. Europe is, and in my view has ever been, a civilisation of nation states, founded on a specific kind of pre-political allegiance, which is the allegiance that puts territory and custom first and religion and dynasty second in the order of government. Give them a voice, therefore, and the people of Europe will express their loyalties in those terms. In so far as they have unconditional loyalties – loyalties that are a matter of identity rather than agreement – they take a national form.
The political class in Europe does not like this, and as a result has demonised the direct expression of national sentiments. Speak up for Jeanne d'Arc and le pays réel, for the 'sceptred isle' and St George, for Lemmenkäinen's gloomy forests and the 'true Finns' who roam in them, and you will be called a fascist, a racist and an extremist. There is a liturgy of denunciation here that is repeated all across Europe by a political class that affects to despise ordinary loyalties while surreptitiously depending on them. In recent years Hungary has been a particular target of attack. There are extraneous reasons for it in Hungarian history, of course, and I don't need to remind you of them. But those reasons are not what animate the European elite. The present Hungarian government, by making issues of national identity and national sentiment fundamental to its platform, has excited a strong and censorious response from the European Union, regardless of any other grounds for such disapproval.
On the other hand, national sentiment is, for most ordinary Europeans, the only publicly available and publicly shared motive that will justify sacrifice in the common cause – the only source of obligation in the public sphere that is not a matter of what can be bought and sold. In so far as people do not vote to line their own pockets, it is because they also vote to protect a shared identity from the predations of those who do not belong to it, and who are attempting to pillage an inheritance to which they are not entitled. Philip Bobbitt has argued that one major effect of the wars between nation states in Europe has been the replacement of the nation state with the 'market state' – the state conceived as a firm, offering benefits in exchange for duties, which we are free to join or to leave as we choose. (See The Shield of Achilles.) If this were true, then the nation, as an identity-forming community, would have lost its leading role in defining political choices and loyalties. Indeed, we would have emerged from the world of political loyalty altogether, into a realm of self-interested negotiations, in which sacrifices are no longer accepted, and perhaps no longer required. But if the present crisis has convinced us of nothing else, it has surely brought home to us that the capacity for sacrifice is the pre-condition of enduring communities, and that when the chips are down politicians both demand sacrifice and expect to receive it.
We have been made well aware by the Islamists that not everyone accepts the nation as the fount of unconditional loyalty. The followers of Sayyid Qutb, the leader of Egypt's Muslim Brotherhood in the 1950s and 1960s, tell us that national obedience is a form of idolatry, and that it is to Allah alone that obedience is owed. There is a direction connection between those ideas and the failure of Middle Eastern countries to acquire stability since the fall of the Ottoman Empire and their division into nation states. The European nations have never whole-heartedly accepted that kind of theocratic absolutism, and firmly rejected it at the Treaty of Westphalia. The problem for Europe is that the ensuing centuries of territorial jurisdiction have implanted sentiments that do not fit easily into any kind of imperial ambition. In the circumstances of modern democratic government it is only on behalf of the nation that people are prepared to think outside the frame of self-interest. Hence the new imperial project has entered into conflict with the only source of sentiment upon which it could conceivably draw for its legitimacy. The nation states are not equally stable, equally democratic, equally free or equally obedient to the rule of law. But they alone inspire the obedience of the European people, and without them there is no way that the machinery of the Union can act. By replacing national accountability with distant bureaucracy, that machinery has left people disarmed and bewildered in the face of the current crisis.
We see this clearly in the matter of the common currency. The Euro, imposed without proof that the people of the 'Eurozone' had any desire for it, was immediately understood, by many politicians in the Mediterranean, as a way of enlarging the national debt. This was very obviously the case in Greece. Bonds issued in Euros would benefit from the strength and probity of the Northern economies, and would be regarded as safe bets by investors who would not dream of buying bonds issued in drachmas. And the people of Greece agreed, since nobody alerted them to the cost – the national cost – that will be paid, once the Eurozone breaks up, as surely it must. Now that the day of reckoning is approaching, people all across the continent sense the need to prepare themselves for hard times. In a crisis people 'take stock', which means that they retreat to the primary source of their social attachment, and prepare to defend it. They do not do this consciously. But they do it nevertheless, and the futile attempt by the politicians to denounce the 'extremism' of the people whose inheritance they have squandered merely exacerbates the reaction. But the situation is not a happy one, since there is no trans-national idea of Europe to which the politician can appeal by way of identifying an object of loyalty outside the borders of the nation state. The half-century of peace and prosperity has fed upon the European cultural inheritance without renewing it. For it is all but impossible for a European politician to evoke the civilisation of Europe when its source – the Christian Religion – has been expunged from official documents and openly repudiated by the European courts. One ground of the current attacks on the 'nationalist' government of Hungary by the European Commission is that the Hungarians have drawn up a constitution which, in its preamble, describes the Hungarians as a 'Christian nation': two words that have been expunged from the official vocabulary of Europe. Indeed, if you look at the verdicts of the European courts, and especially of the Court of Human Rights, you will find a systematic bias against Christianity and Christians which has no other explanation than the ideological assumptions on which the European project has been built.
The constitutional treaties likewise have made a point of granting no favours to the Christian faith or to the morality that has sprung from it. A 'cult of the minority' has been imposed from above, as a kind of rebuke to the people of Europe for being Europeans in spirit. This official multiculturalism has done nothing to reconcile immigrant communities to their new surroundings; instead it has destroyed much that was confident and joyful in the national cultures of Europe and rejected the Christian pieties in favour of a kind of morose materialism.
The result of official multiculturalism is in fact cultural blindness – an inability to perceive the real cultural distinctions that obtain across the European continent and which are rooted in the custom and history of the nation states. If the architects of the Euro had taken national cultures properly into account they would have known that the effect of imposing a single currency on Greece and Germany would be to encourage Greece to transfer its debts to Germany, on the understanding that the further away the creditor the less the obligation to repay. They would have recognised that laws, obligations, and sovereignty don't have quite the same meaning in the Mediterranean as they do on the Baltic, and that in a society used to kleptocratic government the fairest way out of an economic crisis is by devaluation – in other words, by stealing equally from everybody. And they would have recognised that, by imposing a single currency on Greece and Germany nevertheless, they would sow the seeds of mutual resentment.
Why didn't the architects of the Euro know those things? The answer is to be found deep within the European project. Cultural facts were simply imperceivable to the Eurocrats. Allowing themselves to perceive culture would be tantamount to recognising that their project was an impossible one. This would have mattered less if they had another project with which to replace it. But – like all radical projects, communism being the archetype – that of the European Union was conceived without a Plan B. Hence it is destined to collapse and, in the course of its collapse, to drag our continent down. An enormous pool of pretence has accumulated at the centre of the project, while the political class skirmishes at the edges, in an attempt to fend off the constant assaults of reality.
Thus we have to pretend that the long observed distinctions between the Protestant North of our continent and the Catholic and Orthodox South is of no economic significance. Being a cultural fact it is imperceivable, notwithstanding Weber's (admittedly exaggerated) attempt to make it central to economic history. The difference between the culture of common law and that of the code napoléon has likewise been ignored, at the cost of alienating the British and the Danes, for whom law has ever been a social rather than a political product. The distinction between the Roman and the Ottoman legal legacies has been set aside, as has that between countries where law is certain and judges incorruptible and places where law is only the last resort in a system of bribes. Times and speeds of work, and the balance between work and leisure, which go to the heart of every community since they define its relation to time, are ignored, or else regimented by a futile edict from the centre. All that is distinctive of the Hungarian experience – the shock of the Treaty of Trianon, which divided the Hungarian people from each other, the distinctive culture of a land-locked country in which a large population of Roma has never properly settled, the still present record of the country's struggle against Islamic domination – all this too has been ignored. And everything is to be brought into line by those frightening courts – the European Court of Justice and the European Court of Human Rights – whose unelected judges never pay the cost of their decisions, and whose agenda of 'non-discrimination' and 'ever-closer union' is calculated to wipe away the traces of local loyalties, family-based morality, and rooted ways of life. Not surprisingly, when you build an empire on such massive pretences, it very soon becomes unstable.
We can rescue Europe, it seems to me, only if we can recover the project that Charles de Gaulle wished to place at its heart, and which was effectively scotched by Jean Monnet – the project of a Europe of Nations. It will not be easy to unravel the web of regulations and edicts contained in the 180,000 pages of the acquis communautaire; nor will it be easy to redefine the roles and the structures of the European courts and the competences of the European Institutions. But the most difficult thing will be to obtain agreement on what national sovereignty really means. In particular, what will sovereignty mean in the aftermath of the European Union? Conservative politicians in Britain often speak of recapturing powers from Brussels, as though these powers will not have been altered by captivity, and as though they can be easily domesticated when they are brought back home. This is like Menelaus thinking that home life in Mycenae would be just the same when he had returned victorious from Troy, the recaptured Helen obediently trotting behind, as it was in the good old days before she left.
The situation of Europe today reminds us that by conceiving pre-political loyalties in national, rather than religious terms, European civilisation has made room for the Enlightenment. The national idea is not the enemy of Enlightenment but its necessary precondition. National loyalty marginalizes loyalties of family, tribe and faith, and places before the citizen's eyes, as the focus of his patriotic feeling, not a person or a group but a country. This country is defined by a territory, and by the history, culture and law that have made that territory ours. It is the emergence of territory from behind religion, tribe and dynasty that characterises the nationalist art and literature of the 19th century, and the national anthems of the self-identifying nations were conceived as invocations of home, in the manner of Sibelius's Finlandia or the unofficial national anthem of England, 'Land of Hope and Glory'.
In short, Enlightenment means borders. Take away borders, and people begin to identify themselves not by territory and law, but by tribe, race or religion. Nationality is composed of land, together with the narrative of its possession. It is this form of territorial loyalty that has enabled people in Western democracies to exist side by side, respecting each other's rights as citizens, despite radical differences in faith, and without any bonds of family, kinship or long-term local custom to sustain the solidarity between them. For on the foundation of territorial attachment it has been possible to build a kind of civic patriotism, which acknowledges institutions and laws as shared possessions, and which can extend a welcome to those who have entered the social contract from outside. You cannot immigrate into a tribe, a family or a faith; but you can immigrate into a country, provided you are prepared to obey the rules that make that country into a home.
National loyalty is not known everywhere in the world. Consider Somalia. People sometimes refer to Somalia as a 'failed state', since it has no central government capable of making decisions on behalf of the people as a whole, or of imposing any kind of legal order. But the real trouble with Somalia is that it is a failed nation. It has never developed the kind of secular, territorial and law-minded sovereignty that makes it possible for a country to shape itself as a nation state rather than an assemblage of competing tribes and families.
The same is true of many other countries in which Islam is the dominant faith. Even if such countries do function as states, like Pakistan, they are often failures as nations. They seem not to generate the kind of territorial loyalty that would enable people of different faiths, different kinship networks, different tribes to live peacefully side by side, and also to fight side by side on behalf of their common homeland. They are more likely to fight each other for possession of the homeland than to join forces in protecting it. And their recent history might lead us to wonder whether there is not, in the end, a deep conflict between Islamic conceptions of community and the conceptions that have fed our own idea of national sovereignty. Maybe the nation state is an anti-Islamic idea. Certainly that is what Sayyid Qutb would have us believe. Living in 'the shade of the Koran', as he famously put it, you surrender to God, not to mortals. And all lesser jurisdictions, including those founded on territory, custom and man-made law, are abolished by the supreme jurisdiction of the Almighty. (Fi zilâl al-qur'ân.) Ayatollah Khomeini said the same, when he dismissed patriotism as paganism.
This observation is, of course, pertinent to the Middle East today, where we find the remnants of a great Islamic Empire divided into nation states. With a few exceptions this division is the result of boundaries drawn on the map by Western powers, and notably by Britain and France as a result of the Sykes-Picot accords of 1917. It is hardly surprising if Iraq, for example, has had such a chequered history as a nation state, given that it has been only spasmodically a state, and never a nation. It may be that Kurds, Sunnite Arabs and Shi'ites in Iraq could all come, in time, to see themselves as Iraqis. But this identity will be fragile and fissiparous, and in any conflict the three groups will identify themselves in opposition to each other. Indeed, it is only the Kurds who seem to have a developed national identity, and it is an identity opposed to that of the state in which they are included. As for the Shi'ites, their primary loyalty is religious, and they look to the homeland of Shi'ism in Iran as a model in turbulent times. Today we are witnessing the collapse of civil order in Syria, a country which has never been a nation-state, but in which one minority sect, the 'Alawites, controlled the main centres of power, striving for legitimacy through aggressive territorial claims against Lebanon and Israel. The current civil war is degenerating into a war between the sects, with Christians as the principal victims.
The vexed question of Islam and modernity takes us too far from our topic; suffice it to say that tribe and creed have always been more important than sovereignty in Islamic ways of thinking, and the non-emergence of nations in the Middle East is partly explained by this, as is their embryonic emergence in those countries, like Lebanon and Egypt, with substantial Christian minorities, maintaining long-standing trade links with Europe.
More importantly, I have no doubt that it is the long centuries of Christian dominance in Europe which laid the foundations of national loyalty, as a loyalty above those of faith and family, and on which a secular jurisdiction and an order of citizenship can be founded. It may sound paradoxical, to identify a religion as the major force behind the development of secular government. But we should remember the peculiar circumstances in which Christianity entered the world. The Jews were a closed community, bound in a tight web of religious legalisms, but governed from Rome by a law which made no reference to any God and which offered an ideal of citizenship to which every free subject of the Empire might aspire.
Christ found himself in conflict with the legalism of his fellow Jews, and in broad sympathy with the idea of secular government – hence his famous words in the parable of the Tribute Money: render unto Caesar what is Caesar's and to God what is God's. The Christian faith was shaped by St Paul for the use of communities within the Empire, who wanted only space to pursue their worship, and had no intention of challenging the secular powers. Hence 'the powers that be are ordained of God' (Romans 13). And this idea of dual loyalty continued after Constantine, being endorsed by Pope Gelasius the First in the 6th century, in his doctrine of the two swords given to mankind for their government, that which guards the body politic, and that which guards the individual soul. It is this deep endorsement of secular law by the early Church that was responsible for the subsequent developments in Europe – through the Reformation and the Enlightenment – to the purely territorial law that prevails in the West today.
It is very clear from the history of our continent, that new forms of solidarity have here come into being which owe much to the Christian inheritance, but which are premised on the assumption that legitimacy is a man-made and not a God-bestowed achievement. Nations emerged as forms of pre-political order that contain within themselves the principles that would legitimise sovereign government. Political theorists of the Enlightenment such as Locke and Rousseau tried to encapsulate this legitimising process in a social contract, by which the members of society form an agreement to be governed in a certain way in exchange for renouncing the state of nature. But it is surely obvious that if people assemble to consider a contract that will unite them, it is because they already belong together, already acknowledge that the welfare of each depends upon the actions of all. A contract, however strong its terms, can never establish more than a conditional obligation, whereas political order depends, in the end, on an unconditional component, as do marriage and the family. Without this unconditional component no community can survive a real crisis.
The social contract therefore establishes a form of government that will protect and perpetuate an allegiance that precedes the contract and makes it possible. This allegiance is shaped by history and territory, and by all the forms of association that spring from these, notably language, customary law and religious observance. Seeing things in this way, religious observance is demoted to one factor among others, and is reshaped as a subject of law, rather than a source of it. That, to my mind, is the great achievement of European civilisation: to have placed man-made law at the heart of the community, to have subordinated all associations, including those stemming from religion, to the demands of the secular jurisdiction, and to have established the institutions through which law can adapt to changes in social life instead of blurting out some 'eternal' message revealed in circumstances that have vanished, leaving no other trace.
However, law so conceived is territorial and therefore national. It is a law that defines boundaries, beyond which its writ does not run. Claims to jurisdiction from a place outside those boundaries are fiercely resisted, as we know from the history of England and from the conflict between the crown and the papacy that has been decisive in forming many of the nation states of Europe. When it is proposed that the corpus iuris should permit European courts to charge British citizens with criminal offences, and extradite them to the place most convenient for their trial, it is hardly surprising that British people receive this suggestion with outrage. Their conception of law is the common law conception, which does not permit people to be held indefinitely without trial, and which depends for its authority on the 'law of the land', as embodied in cases decided in the sovereign territory of the English Crown. This attachment of law to territory is not some arbitrary limitation, as though there were a universal jurisdiction from which local jurisdictions are derived by restriction. It is the very essence of law, as the European experience has defined it. We are heirs to a conception of law as arising from the attempt to settle conflicts, to establish institutions, to adjudicate rights and duties, among people who are bound to each other as neighbours. Law, as we know it, is produced by the place that needed it, and is marked by the history of that place. (The contrast with the Shari'ah is obvious, as is the contrast with the 'natural law' of the stoics and the Universal Church.)
Hence the attempt to build a European Empire of laws that depend upon no national allegiance for their authority is not merely bound to fail. It is likely also to undermine the authority of secular law in the minds of the European people. There is already in the social contract theories of the eighteenth century a kind of wishful thinking about human nature, a belief that people can reshape all their obligations without reference to their affections, so as to produce an abstract calculus of rights and duties in the place of their contingent and historical ties. The French Revolutionaries began their seizure of power in this way, proposing a declaration of the rights of man and the citizen that would sweep away all the arbitrary arrangements of history and place Reason on the throne that had previously been occupied by a mere human being, who had arrived there by the accident of succession. But within weeks of the Declaration the country was being governed in the name of the Nation, the Patrie, and the old contingent association was being summoned in another and (to my mind) far more dangerous form, in order to fill the gap in people's affections that had been made by the destruction of customary loyalty, religious usage, and the unquestioned ways of neighbourhood. This was clearly perceived by Burke, who reminded his readers that human beings are thrown together by accidents that they do not choose, and derive their affections not from their decisions but from their circumstances. It is proximity, not reason, that is the foundation of ordinary charitable feeling. Take that thought seriously, and you quickly come to see that territorial forms of association are the best remedy that we have against the divisive call of ideology. National attachment is precisely what prevents 'extremism' from taking hold of the ordinary conscience.
This is why we must distinguish national loyalty, which is the sine qua non of consensual government in the modern world, from nationalism, which is a belligerent ideology that looks for a source of government higher than the routines of settlement and neighbourhood. Nationalism is an ideological attempt to supplant customary and neighbourly loyalties with something more like a religious loyalty – a loyalty based on doctrine and commitment. Ordinary national loyalty, by contrast, is the by-product of settlement. It comes about because people have ways of resolving their disputes, ways of getting together, ways of cooperating, ways of celebrating and worshipping that seal the bond between them without ever making that bond explicit as a doctrine. This is surely how ordinary people live, and it is at the root of all that is best in human society, namely that we are attached to what goes on around us, grow together with it, and learn the ways of peaceful association as our ways, which are right because they are ours and because they unite us with those who came before us and those for whom we will in turn make way. Seen in that way national feelings are not just natural, they are essentially legitimising. They call upon the sources of social affection, and bestow that affection on customs that have proved their worth over time, by enabling a community to settle its disputes and achieve equilibrium in the changing circumstances of life.
National sentiments enable people successfully to defend themselves in wartime. But they are also essential in peacetime too. This we are now seeing in Europe, as the sovereign debt crisis begins to affect the lives of ordinary people. Governments are calling on their citizens to make sacrifices for the common good. They are not asking them to make sacrifices for 'Europe', still less for the European Union. If they were to use this language then they would be forced to recognise that Europe is not the bureaucratic machine that has conferred upon them the small measure of legitimacy that they can claim, but a spiritual inheritance that the machine has tried to extirpate. Hence the only invocations that they can make address national sentiments. They speak of the need to pull together, for the sake of our community, and at every point their language invokes the contingencies of human affection, that make it possible for people to give up something for the sake of others – a habit of mind that social democracies do not normally encourage. They are not speaking the language of nationalism, but the language of attachment, which is something entirely different. Their response to the crisis of Europe reveals that the nation state is not the problem but the solution – it contains within itself the only motives to which politicians can now appeal, when the effects of the European project are finally being felt across the continent.
In conclusion I must say something about the situation of Hungary today, as I understand it, and the relevance of the national idea to the Hungarians. That Hungary is a special case is evident. The Hungarian language is an isolated remnant of a linguistic group that was for the most part extinguished by the Indo-European migrations, and bares little or no relation to any of the surrounding tongues. Ordinary uneducated Hungarians are therefore isolated from their immediate neighbours by their language. They have also been isolated from each other by the forcible division of their territory at the end of the First World War. The remnant of territory that they still enjoy is shared with a substantial minority of Roma, whose unsettled ways are often resented by their neighbours, but whose cause inevitably gathers support in the wider world. The Jewish minority that survived the Nazi occupation suffered further persecution under the communists, but nevertheless is active in making its presence known. Many of the Budapest intelligentsia are Jewish, and form part of the extensive networks around the Soros Empire. People in these networks include many who are rightly suspicious of nationalism, regard nationalism as the major cause of the tragedy of Central Europe in the 20th century, and do not distinguish nationalism from the kind of national loyalty that I have defended in this talk. Moreover, as the world knows, indigenous anti-Semitism still plays a part in Hungarian society and politics, and presents an obstacle to the emergence of a shared national loyalty among ethnic Hungarians and Jews.
Those are only some of the factors that stand in the way of a collective pre-political attachment in this part of the world. The European Union offers an idea of citizenship which is in fact a citizenship of nowhere. It encourages people to move from their homeland and to settle elsewhere in the Union, and inevitably those who move are the educated class, whose departure deprives the country of its teachers, doctors, lawyers and surgeons, and provides no replacements for them. The EU also encourages the sale of land to foreign nationals – so building a non-resident landlord class, which has no personal interest in the beauty and moral order of rural life, and which sees land merely as an investment, to be put to use. This has led, and will lead, to tensions of a kind that can be resolved only by a firm political will.
For there is no alternative to nationality. If the government in Budapest is to enjoy legitimacy, that legitimacy must come from below, from the people whose unity and identity is expressed in the workings of government. This legitimacy must be inherited by each government, whether right or left, whether minority or majority. It must not be a loyalty of cliques, or a reprimand to the peasantry issued by the intellectuals of Budapest, or an edict issued by the true Hungarians in the villages against the traitors in the city. The electorate itself must be identified in territorial terms, since the jurisdiction is territorial, not ethnic or religious. The alternative is fragmentation, as competing ethnic groups or factional interests form parties whose purpose is not to rule in the interest of everyone, but to pillage for the sake of the group. I don't wish to comment here on the existing political parties in Hungary or to raise the question whether any of them has seen government as an opportunity for plunder rather than a duty to secure the common good. But I do know that, until the institutions of government are seen by Hungarians as representing the country, rather than some faction within it, the government will suffer a deficit of legitimacy. It will them lose its principal advantage over the EU in its battle for the affections of the Hungarian people.